travelling without moving

ültünk kerryvel a wendysben, olcsó ebéd, kóla, mint két igazi bennszülött. és akkor megjelent, egy zombie-movieból, talán még a szája szélén is csorgott valami. állt az ajtóban egy darabig, szabályos harciüvöltés után megindult, de inkább csoszogott, mint egy 40kilós zsák, amit káromkodva végigrugdosnak a sikátoron.
felém, persze.
kezemben szendvics, előttem krumpli műanyagtálban, harapásom lelassult. megállt, hörgött vmit, ujjával az asztal felé böködött - "krumplit akarok és békén foglak hagyni".
kérdően felé nyújtottam egy szálat - nem szánalomból, inkább mintha kezet nyújtanék, keresvén a közös hangot. és tűnt úgy, hogy működik: nyammogni kezdett, én pedig vártam a hatást. felemelte a tál krumplit, böfögött egyet, megfordult, majd hörögve, a tál krumplival és persze csoszogva távozott. és én még majdnem örültem is neki.

és annyi ilyen őrült helyzet van. ez mondjuk különösen nagy nap volt: azon a délutánon láttam joaquin phoenix-et a pokol konyhájában.
mit láttam, szembejött.
a 9th/45th sarkán, a semmiből. lélegzett, meg minden - szakadt farmer, fehér póló, napszemüveg, valami levis-forgatásról tarthatott hazafelé. ő volt, semmi kétség, turista arcokon is látni döbbenet, és hát a jellegzetes kemény vonások. aztán felvilágosítottak, hogy (erre,) a theatre districtben nem akkora bumm az ilyesmi. meg hogy nézd, arra lakik a kevinbékön.

fura de logikus, és ebben muszáj korrigálnom magam: az emberekről, az attitűdről kicsit sem lehet általánosságban beszélni. egyik nap a metrón HIVpositive homeless mesélte el történetét, és mindenki boldogan tette a kalapba az aprót. másnap három nádszálvékonyra fogyott srác adott rögtönzött tamtamkoncertet, és le se sz.rta senki. van, hogy kész koncert zajlik a subway areaban, gitár, hangosítás, spontán publikum, máskor egész artistacsoport tart kiselőadást. van akit leugatnak, más óriáspartyt csap és gazdagon távozik. ha lenne időm, erőm, írnék egy tanulmányt a new york subway társadalmi valóságáról, mert még egy ilyen állatkert tényleg nincs a világon.

túl az ilyen napi élményeken - kezd beállni az életritmus. hétköznap 5ig suli, délelőtt theory, délután forgatás. elég fárasztó, a city meg önmagában (főleg fizikailag) az. esténként egy-egy bagel-vacsi, mozi, meeting haverokkal és még mindig nem sikerült minden előzetesen tervezett találkozót összehoznom (ha minden igaz, kedden bartos imivel végre összejön). egy-két sör little italy/sohoban max, hétközi bulizás nemigazán fér bele, tök okból sem.

hétvége azért más.
pénteken kolumbiai spanokkal (emilio, melisa) megvolt az első dobbantás: chemical brothers, hammerstein ballroom.
és ezek még mindig nem tudnak sz.r bulit csinálni.
ez a 34. utca, a 8th és 9th avenue között midtown legforgalmasabb környéke. jegyüzérek gátlás nélkül pusmognak, seftelnek a rendőrök előtt - lászik hogy nem ez a legnagyobb gond a város életében. cigizni nem lehet, de a küzdőtéren azért szaladgálnak illatok - fél10kor kezdés, éjfélkor már ürül a terem, semmi after, semmi ráadás, mindenki ment tovább bulizni (chemical másnap még brooklynban tolt egy szabadtéri bulit, oda kellett volna menni.)

tegnap megint brooklynban jártam. lakshmival (andi indiai bnője) és barátaival bejártuk williamsburg északi részét, megvolt az első steak, plusz olcsó bor greenpointnál (borban nem erősek). felugrottunk egy-két sráchoz, és végérvényesen meggyőződtem arról, hogy new yorkban szinte senkinek nincs saját lakása, még az én "tulajom" is bérli csak. aki öt éve itt él, az is bérel - folyamatos a vándorlás, néha már csak az experience kedvéért is. próbálgattuk a bárokat a bedford avenuen, literes sörök, hajnalban az east river partjáról bámultuk manhattant és a williamsburg-hidat.

a héten megvolt az első focaedzés is pier40-nál: kínaitól kezdve olaszon át albánig mindenki ott volt, aki nem itt született. óriás füves pályák a Hudson-river 40es mólóján, elképesztő hely. vasárnaponként mindenképp edzünk majd, meccsek körül most zűr van. úgy fest, lakotársam pierre csapatába is beférek, úgyhogy meglesz a heti két adag. ment a játék, nem vallottam szégyent (Budapest néven szólítottak és nem volt puskasozás)

nem könnyű ez a blog-ügy, rutinom meg nincs. túl széttörve nem lehet, ahhoz túl sok az anyag. így viszont ilyen hosszú lesz, és bőven lenne még mit, csak nem tudom hogyan. voltunk csoportostul guggenheimbe, és teljesen bepörögtem tőle, pedig khm nem vagyok egy múzeumőrült. ezt pl. nehéz nem semmitmondóan átadni (bezzeg a japán turistáknak nem para, minden képet, szobrot négy helyről lefotóznak és utána még képeslapon, vagy bögrén is megveszik)

juteszembe szereztem kölcsön gépet, csináltam is már képeket és töltöm is fel napokon belül (és akkor leveszem a soon címkét). magamról persze nem készült, hátha pár hétig még el tudom hitetni mindenkivel, hogy tényleg itt vagyok, és nem valahol vidéken, budaházyként bújkálva szervezem a gárda országos turnéját.